+36202538924

Az emberek nem akarják hallani az őszintét. Ezért mondj nekik sokkal jobbat! Hátha elhiszik, és megpróbálnak aszerint élni. Jobbat mondj az őszinténél! Még az is lehet, hogy az az igaz!

„Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végighallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.”
Pilinszky János

Az én gyerekkoromban még „divat” volt fogalmazást írni arról, hogy kit választanánk példaképünknek. Aztán – ahogy változtak az idők, az értékek („O tempora, o mores!”), a követendő minták – ez már nem tűnt lényeges dolognak. Legalábbis annyira nem, hogy írásban is megörökítsük. Majd’ 40 évvel ezelőtt Jane Eyre-t választottam, kedvenc olvasmányom főhősnőjét. Persze az is fontos volt, hogy tanítónőről szólt a regény. Sok-sok év telt ez után anélkül, hogy különösebben hasonlítani szerettem volna valakire. Élt a fejemben egy kép arról, hogy körülbelül milyen emberré akarok válni, de nem ismertem olyat, akit példaként választhattam volna. Megnyugtatott az a gondolat, hogy a „végelszámolásnál” senki nem fogja rajtam számonkérni, hogy miért nem lettem Romy Schneider, vagy miért nem hasonlítok jobban egy nagy tudóshoz vagy művészhez. ÉN akartam lenni. És mindig jobb ember szerettem volna lenni. Ma egy kicsit jobb, mint amilyen tegnap voltam…

A repülőtéren, a búcsúzásnál könnyekig meghatódtunk Soma fiunk utolsó mondatától:
„Köszönöm, hogy ilyen szüleim vagytok! Én is olyan felnőtt szeretnék lenni, mint amilyenek ti vagytok.”
Tavaly karácsonykor ezt írta: „Hálás vagyok, amiért és ahogyan felneveltetek. Nagyon szeretlek titeket.”
Büszkeséggel töltenek el ezek a mondatok, és mosolygok, amikor újra meg újra elolvasom. Mert tudom, hogy ez elsősorban nem a mi dicséretünk. Ez azt jelenti, hogy jó úton jár, aki írta. Látja, hogy milyen szeretne lenni. Önmagát látja jónak.

Egyszer egy konferencia után odajött hozzám egy lány, és meghatottan mondta, hogy tetszenek neki az írásaim, mindig elolvassa. Önteltségemben még a nevét se jegyeztem meg. Hazajöttem, megnéztem a blogot, de nem láttam a nyomát. Akkor jöttem rá, hogy a világban mindenki más nyomot hagy ott, ahol jár: van, aki alatt meghajlanak a füvek; van, akit nem is látunk, csak hallunk; a madár nyomát hiába keresném a levegőben, pedig ott járt… az angyalokról nem is beszélve…
A legmélyebb nyomot azok hagyják, akik mintákat képesek rajzolni a lelkünkbe.
Nekem sok ilyen ismerősöm van…

Hálás vagyok és elégedett. Most hasonlítok legjobban ahhoz, aki mindig is szerettem volna lenni.