+36202538924

A Szerepeink, játszmáink című webkonferencia második része.

A belső monológok az úgynevezett szülő-én hangjai.

Minden emberben több ún. én-állapot lakozik. A játszmák megértéséhez azonban elég a három fő én-állapot ismerete. Egy amerikai pszichológus, Eric Bern alkotta meg azt a hármas tagolású elméletet, amelyiknek az egyik szintje az előbb említett szülő-én.

A szülő-én olyan válaszokat ad, amelyeket szüleinktől vagy más, számunkra fontos emberektől hallottunk életünk során. Eddig egyszerűen lelkiismeretnek, ha zavart okozott, lelkiismeret-furdalásnak hívtuk, és tudomásul vettük, hogy képes kihatni a érzéseinkre és gondolatainkra – így a cselekedeteinkre is. Ha egy vezetőnek (esetünkben szponzornak) erős a szülő-énje, lehet diktátor, de lehet gondoskodó tyúkanyó is.
A második, a felnőtt-én egy precízen működő információfeldolgozó „szerkezet”. Összegzi a tényeket, logikus következtetéseket von le,  indulatok nélkül, józanul dönt.
Gyermek-énünk kíváncsi, rengeteg eredeti ötlete van, igényli a dicséretet, de elszalad a felelősségre vonás elől, mentegetőzik és sértődékeny. A gyermekin belül megkülönböztetünk alkalmazkodó, szabad és lázadó én-állapotokat.

Az egészséges és kiegyensúlyozott személyiségnek mind a három én-állapotra szüksége van.
A Szülő és a Gyermeki a múlt visszhangjai, a Gyermekiben a saját gyermekkorom magatartásait, érzéseit, gondolatait játszom újra, Szülői én-állapotban azokat a magatartásokat, érzéseket másolom, amelyeket a múltban a szüleimtől, illetve más szülő-figuráktól láttam. Felnőttben az összes jelenlegi erőforrásommal reagálok az adott helyzetre.  (Wikipédia)

„A Gyermeki mindig velünk van – csak nem mindig halljuk és értjük szavát -, és ő fogja eldönteni, hogy kiben bízzunk, és kiben ne. A bizalom a Gyermektől ered, a tisztelet a Felnőttől – de a Gyermek engedélye kell hozzá.” (Eric Berne)

A szülők gondoskodnak a gyerekeikről, ám – ezzel párhuzamosan – korlátokat állítanak fel. A Szülői parancsokból, tiltásokból, engedélyekből mindenkinek jó kis gyűjteménye van otthon . Honnan tudod megkülönböztetni a „Kapcsold le a szobádban a villanyt!”, felszólításnak vagy a „Majd én megmutatom, hogy kell palacsintát sütni” mondatnak a pozitív vagy negatív kicsengését? Azt gondolhatnánk, hogy gyerekként még nehezen. De mondd csak, így felnőve sose hallottad még a „Kislányom, ilyen hidegben miért nincs a fejeden sapka?” kérdést? Milyen érzés? Ha nem túl jó, ideje kilépni a játszmából!
Nézzünk egy DXN-es példát, ahogy ígértem!

HÉP:  Kedves szponzorom, nagyon félek az első üzleti bemutatómtól.
SZP: Alaptalan a félelmed, hiszen együtt is átnéztük, minden rendben.

Az izgatott hálózatépítő gyermeki én-állapota a szponzor gondoskodó szülőijét próbálta megszólítani: vigasztalásra, megerősítésre, törődésre vágyott. A szponzor ehelyett a maga felnőttjéből válaszolt, és tényekkel szembesítette hálózatépítőnket. Mivel azonban a szegény kis hálózatépítőnek az adott szituációban semmi szüksége nem volt ezekre a tényekre (bizonyára maga is tisztában volt velük), a szponzor válaszával semmit nem tudott kezdeni: magára maradt gyermek-énjének félelmeivel: a kommunikáció (minden bizonnyal) megszakadt.
Ugye tudod: a példa sose rólad szól! Ha magadra ismersz, csupán a véletlen műve vagy a sors keze! Így van megírva a nagykönyvben, mondhatnád. Vagy a Sorskönyvben, Berne szerint.

A mese sem hagy kétséget afelől, hogy hétköznapi emberekről szól, épp olyanokról, mint mi magunk. Azért is szeretjük a meséket, könyveket, filmeket, mert magunkra ismerünk benne. Lehet, hogy csak utólag, pár nappal vagy héttel később, mert ritka az az ember, aki a problémája kellős közepén csücsülve a homlokára csap, hogy most jött rá a megoldásra, ráadásul jól el is határozza, hogy mostantól másképp éli az életét.

Néhányan közülük olvastátok ezt a bejegyzést…