+36202538924

A világban mindenki más nyomot hagy ott, ahol jár. A legmélyebb nyomot azok hagyják, akik mintákat képesek rajzolni a lelkünkbe.
Nem akarta, hogy sírni lássák. Nem akart gyönge lenni vagy gyöngének látszani. Nem tudom, látta-e bárki is sírni őt. Talán csak az éjszaka. Talán csak a párna. Ha így is volt, a könnyeit a nap hajnalra fölszárította. Másnap megint azt játszotta, hogy erős. Azt mutatta, hogy pontosan tudja, mit akar. Nagyon, de nagyon szerette volna átélni azt a ritka kegyelmi állapotot, amikor olyan könnyű és szép minden! Amikor felhőtlenül élvezheti mindazt a jót, ami körülveszi.
Lestem, figyeltem, vártam, akartam, hogy levegye a maszkot, az erős, önálló nő álarcát, amit az arcára simítottak a nehezebb évek…
… és akkor egy napon megláttam azt a szőke, törékeny kislányt, aki elindult egy tanyáról a nagyvárosba, hogy meghódítsa a világot. A tanulás, a könyvek, a tanítás feledtették a családi ház, a szülők és testvérek hiányát. Megtanulta a szavak hatalmát, szerette, hogy hallgattak rá. Valóra váltotta a mesét!
Elhatározta, hogy ezentúl segíteni fog a sok-sok mezítlábas Jancsinak és Juliskának, hogy az ő álmuk is valóra válhasson. A tetteivel, az életútjával mutatott példát és keltett reményt azokban, akik elhitték, hogy nekik is sikerülhet.
Én addig azt gondoltam, hogy a szeretet gyöngéd. Puha, lágy és ölelő. Szerettem volna odabújni hozzá. Féltékeny voltam a kollégistákra, a Jancsikra és Juliskákra, a dagadt ruhákra…
Reménykedtem, hogy egy napon majd megérti a harcomat a világgal, a kamaszos lázadásaimat, a hisztiket és a visszabeszéléseket…
Nem hagyta, hogy elragadják a félelmei, indulatai, szenvedélyei. Rendkívül fegyelmezett ember volt. Nem engedte meg magának a lazaság semmilyen formáját, és ezt a maximalizmust a környezetétől is megkövetelte.
Akkor úgy tűnt, mindenki más fontosabb, mint én vagy akár ő maga.
De megértettem, hogy ez a szeretetnek csak az egyik arca. Az ő értékrendje szerint az elfogadás csapda volt. A gyerekekben is a többet, a nemesebbet, az értékesebbet kereste. Előbb látta meg a tanítványaiban azt, akivé később lettek. Szeretett, ezért nem hízelgett. Azt akarta, hogy őszintébb és önállóbb legyek. Megerősödtem, mert elhittem, hogy ő ismer engem a legjobban. Nemcsak azt látta, milyen vagyok, hanem velem is láttatta, milyenné lehetnék. Hitte a hernyóban a pillangót…
Most már tudom, a szeretetnek ereje is van, keménysége, tanulsága, ami meg tud védeni a kiszolgáltatottságtól. Olyan vezető volt, aki szolgált. Magához akarta emelni a tehetséges falusi, tanyasi gyerekeket. Látszólag haragudtam rá, amiért szinte minden idejét velük töltötte… de büszke is voltam, hiszen én is pedagógus lettem.
Csodáltam a céltudatosságát és a kitartását. Soha nem mondta, hogy fáradt. De egy újabb csalódás észrevétlenül kezdte felőrölni az erejét.
Türelmes társra talált, aki átsegítette a nehézségeken. Örömben, bánatban, szeretetben, de mindig együtt.
Na és a kert! A csöndet, lelki békét adó kert. Az örömöt hozó! A mindenre vigaszt nyújtó!
Soha azelőtt nem láttam fotóalbumot a kert ékességeiről. Olyan szeretettel, odaadással gondoskodtak minden szemről, minden fürtről, mintha az édes gyermekeik lettek volna!
60 éves kora után teljesedett ki igazán az élete. A legnagyobb boldogságot az unokák jelentették, akikről mindent tudott. Számon tartotta a versenyeiket, eredményeiket, százszor elolvasta és már kívülről tudta a leveleiket. Szeretetét, szívét-lelkét belekötötte a csodaszép pulóverekbe, párnákba, sálakba.
Mama! Az angyaloknak is köss ilyen színes csodákat, hogy ne fázzanak, ha lejönnek a Földre! Meg akarjuk velük üzenni neked, hogy mióta elmentél, Julcsi orgonahangversenyt adott a Mátyás téri templomban és hogy Éva sírt a mamája után. Tudd, hogy András most is sokat beszél, okos, érdeklődő. Képzeld, Somának már nyolc tanítványa van! És kérlek, meséld el büszkén a többieknek, hogy Bence megint nyert egy fotópályázaton.
Mama, nagyon szeretünk. Ugye, már nem fáj semmi?